“A csoda Kár volna magamat eladnom Célért, eszméért, okért, hitért. Hogy magyarázzam az eget másoknak. Eladni magamat semmiért. Te vén szilvafa, ugye, igazam van? Te tudod, te százesztendőt éltél!… S akkor sikított, elbőgte magát A kert mellett egy vén acéltehén. Nem is acél volt, hanem drágakő. Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény. Tele gyerekekkel Kőrhinta forgott búgva, vidáman, Szarvai hegyén. És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt, Késnyelek hullottak pengétlenül A szemeibül. - Ó, mennyi dinamit lakik Én élve síró szemeimben! - A föld egyszerre elszaladt alólunk És elszaladt alólunk minden; Ég, csók, tűz, magam s a semmi. A tehén lángszőre szintén elszaladt, Aztán visszajött S a homlokomon kezdett énekelni. Fehér vízben hevertünk egymás mellett, Szivemben ő s az ő szivében én. Hátulról keresztülnéztem magamon S úgy láttam, hogy bennem él tovább A tehén. S tele gyerekekkel Kőrhinták forogtak vidáman Szarvai hegyén. Nem szúrt vele, csak fölemelte. Arrabökött, amerre elszaladtunk A föld, az ég, a tűz, a semmi s én S én szégyenverten lopózkodtam arra, Hogy embertszülő tüzet énekeljek Örökké, újra Jeges, havas Ismeretlen hegyek tetején.” 1924József AttilaA Csoda Author:József Attila